A ma már Bidapesti Corvinus Egyetemként létező egykori Magyar Közgadaságtudományi Egyetem, avagy a Közgáz azokban a régi, szép időkben nem csak a plusz nyelvvizsga és egyéb pontok nélkül szinte megléphetetlen felvételi pontszámairól volt híres. Ódon falai közt esténként, amikor épp nem a tanulók remegtek a vágytól, hogy kihúzzák a "Joker" tételt a számvitel szigorlaton, óriási bulik csapódtak a legalsó szinteken.

Itt volt a bejárat - csak akkor még nem volt ilyen szép rendezett minden:

Közgáz Pinceklub

A legalsó szintet, a Közgáz pincéjét - legalábbi egy részét - a Közgáz Pinceklubnak hívott szórakozóhely uralta (lett belőle Közgáz Klub, és Morrison's Közgáz is, mielőtt megszűnt a 2010-es évek legelején). Ez a hely nagyon sok ismerősöm kedvelt szórakozóhelye volt. Annak, hogy "csupán" kedvelt, de nem a kedvenc helye volt ez mindenkinek, akit ismerek, és ezzel együtt nekem, annak is meg volt a maga oka. Valójában több is volt. De emlékezzünk először a szépre, majd a végén fanyalgok picit.

A Közgáz Pinceklub bejárat a Közgáz jobb oldalánál volt, ha szemben álltunk a főbejárattal. Mondjuk mi a fenének álltunk volna háttal, ha egyszer oda akartunk lemenni ugye? Na tehát a bejáratnál ha átjutottunk a sorokon, amik annó sokkal hosszabbak voltak, mint manapság a szórakozóhelyek előtt (persze most semekkora sorok nincsenek, de a vírus előtt gondoltam, na), akkor egy nagyméretű ruhatárba kerültél, amit szerintem azért álmodtak oda mert amellett, hogy akkor még többnyire értelmes módon a be-kijárat közelében volt a ruhatár, a kabátok egyfajta puha hangszigetelő rétegként felfogták a dübörgő zenét így az már alig jutott ki az utcára. Mondjuk sok esélye addig sem volt, mert egy lépcsőn is fel kellett vergődnie a pincéből.

Haverok, buli, vörösboroskóla

Mi viszont inkább lefelé vergődtünk a lépcsőn, hogy minél hamarabb elérhessük a bulik alaphőmérsékletét, amihez üzemanyagként a szokásos vörösboros kólát a pultnál terveztük nagy tételben magunkhoz venni. Pultból több is volt. A hátsók a csendesebb, emlélkedőbb alakokat vonzották, míg a fő tánctérrel és koncertszinpaddal szemben lévőt a csajozni szándékozók használták egyfajta vadlesnek.

Ennek megvolt az az előnye is, hogy az üvöltő zene miatt teljesen mindegy volt, hogy Shakespeare 75. szonettjével indítottál, vagy azzal, hogy "Teccő geci, kő kóla?". Ha bejött a mosolyod, a szemed, vagy bármi, amit a nők a pasikon figyelni szoktak, az első lépés megvolt. Nekem például legalább kétszer mondták, hogy tök jó, milyen szép, tiszta a cipőm (remélem, nem azért, mert maguknak is kétségbeesetten próbálták megmagyarázni, mi az istenért pont engem választottak).

Ilyen zenék mentek akkoriban ott:

Szóval, ha a kapcsolatfelvétel megvolt, akkor két irány látszott kevés kockázattal kivitelezhetőnek. Vagy bementetek táncolni, vagy elpantomimezted neki, hogy menjetek át a csendesebb bárpultok valamelyikének környékére. A táncoslábúak az első, az értelmi képességeikre büszkébb (tehát béna) fiúk a második irányba próbálták tolni az eseményeket.

Öcsémet mondjuk egyszer a kopasz csóka tolta arcba az öklével, mert sajnos öcsém pont azt a menyecskét nézte ki magának, aki kopasz fószer csaja volt és valami heveny összezördülésből egy kis féltékennyé tevő "másik fiúra való rámászással" próbált kikecmeregni.

A kidobó ki is dob

Ezek az akciók mindig magukban hordták a megoldásukat is, mert ilyenkor az ember vagy megpróbált több kevesebb sikerrel barátokat összetrombitálva bosszút állni, vagy lenyelte a békát (esetleg pár csepp, az orrából visszszippantott vérrel együtt). Az utóbbi megoldás volt a bölcsebb, de nem valami olyan ökörség miatt, hogy "majd az univerzumtól visszakapja kamatostúl". Illetve tulajdonképpen igen, de az "univerzum" szót itt be kell, hogy helyettesítsük egy másikkal, ami pedig úgy hangzik, hogy In-Kal. Az In-Kal-osok ugyanis a hely örzői voltak, az úgynevezett kidobó emberek. Ők, mint az élet és halál urai felügyelték a beléptetés és ugye az erőltetett (néha kissé megadjusztált) kiléptetést is. Biztos vagyok benne, hogy számtalan kortársamban hagyott többé-kevésbé mély nyomot ez a többnyire kigyúrt, valamilyen, nem feltétlenül a Bushido harmóniáját hirdető kűzdősporton nevelkedett emberfajta, aki a kilencvenes évek után, kinőve a girnyó rocker gyerekek veréséből vagy masszív szervezett bűnözést támogató alakká, vagy csóró éjjeliőrré változott át szép lassan.

Mondjuk ezt visszaolvasva, lehet, hogy bennem is hagytak nyomokat. Igen, gondolom, már mindenki rájött, hogy az In-Kalosok kicsit túlerőltetett hivatástudata volt a hely egyik negatív oldala.

A másik pedig egy sajátosan szubjektív dolog volt, amért is elnézést kérek azoktól, akik ezzel nem értenek egyet, de hát ugye ez az én blogom, vagg mi a fene...  Szóval a lényeg, hogy bár ez az érv szubjektív, de azért kivétel nélkül minden barátomban máig is fáklyaként lobog, hogy 

Nem lehetett ott egy teljes estét eltölteni úgy, hogy legalább egyszer ne kellett volna végighallgatni az a kibaszott petróleumlámpát és a sároslettazújcipőmet.

Én értem, hogy a Faith No More Ugly in the morning című számát kissé nehezebb az énekes után üvölteni, főleg nyelvtudás nélkül, főleg az végét... Ide is rakom:

De ez a két szám nálam (mármint a pertólemumláma és a sároslettaz) odáig jutott, hogy képes voltam elillanni, ha azt láttam, hogy egy csaj, akit fél órája fűtöttem, ugrálni kezd az első dobhangokra és nyitja a száját, hogy "féééényes porcelááán..." (persze, hogy kívülről fújom, többször hallgattam meg életemben mint a Himnuszt).

Persze mostmár ezeket a számokat is örömmel hallgatnám, ha megint 19 lehetnék.. jah, francokat, nem érné meg.