Belvárosi gyerekként könnyű dolgom volt, hiszen akkoriban nem csak irodák, bankok és minisztériumok voltak arrafelé, hanem mozik és szórakozóhelyek is. A Hold utcai lakásunkba például legalább négy kellemes helyről tudtam akár kúszva is hazavergődni. Mindet megemlítem majd itt de a kedvencem örökké a Saigon marad.

Na ki ő?

Most, hogy így visszaolvasom a bevezetőt, fura, hogy a belvárosban Saigon már rég nincs, bezzeg Bankok vannak... Bocs

Szóval Saigon

Az Arany János utcában (azon kevés utca egyikében, aminek a neve a régi maradt) egyszercsak elkezdtek sorok állni egy utcáról nyíló pince bejárata előtt. Akkoriban még nem volt szokás, hogy a lakók belepofázzanak abba, hogy ki üvöltözik, hány, vagy cigizik az ablakuk alatt, így ez egy ideig nem is zavart senkit. Legalábbis, senkit, aki számított volna. Mondjuk mivel akkoriban az emberek kb. max. a szülőszobába nem mentek be cigivel a kezükben, pl. az ablak alatt cigizős dolog fel sem merült. De általában amúgy sem volt nagy hajcihő az ilyen helyek előtt, egyrészt, mert a bejutáskor mindenki az "alapozó" rum-kóla, vagy vodka-fanta emésztgetésével volt elfoglalva. És azzal, hogy az ajtóig megigya a kabátja alatt bújtatott összes mennyiséget, mert a kidobók a frissen szerzett hatalmukat a végsőkig kiélvezve nagy szerettetel vertek meg fiatalokat, akik valamiért nem tetszettek nekik - ebben talán az In-Kal-osok voltak a legelhivatottabbak például a Közgáz Pinceklubban, de erről majd később -, például, mert piát rejtegettek.

A sorokat egyébként úgy tudtad elkerülni, hogy ha korán érkeztél. Ha mondjuk 9-re mentél, nem volt sor. És bár még a zene sem indult el, csak amolyan félkummantósban egy előre összerakott kaziról (ez olyasmi volt, mint egy kis dobozos Spotify termékminta), nem az istenDj kezei alól, viszont akkor még volt sós mogyoró a pulton és voltak helyek a falak mellett elhelyezett tábori ágyakon és homokzsákokon.

Mert bizony a Saigon természetesen nem az ezredforduló-közeli Saigon hangulatát mintázta, hanem a "Jóreggeltvietnamét". Katonai bútorok, homokzsákok és álcaháló képezte a berendezés nagy részét. Ami, ha belegondoltok, zseniális, mert amellett, hogy hozta a feelinget, nem is volt túl drága és elnyűhetetlen is volt. Sajnos maga a Saigon nem volt elnyűhetetlen, mert nem futott túl sokáig. De amíg futott!

Ilyen zenék voltak:

Meg ilyenek:

 Azon a nyáron Zsolti barátommal popcornt árultunk a Nyugatinál az aluljáróban és számunkra is megdöbbentő módon egész jól ment a dolog, így nem kényszerültünk a Sütőrum-Queenkóla kombóra, hanem lemehettünk korán a Saigonba és ipari mennyiségű sósmogyoró elfogyasztása mellett bebaszhattunk úriember módjára a pultnál boroskólával. Ilyenkor már-már brókernek képzeltük magunkat. Néha a boroskóla helyett egy egész üveg édes BB pezsgőt vettünk, de ez a fényűzés, mint később rájöttünk, elriasztotta a csajokat, mert ekkor már nem brókernek, hanem drogdílernek hittek minket az esztelen fényűzés miatt. Szóval visszatértünk a vbk-ra és a mogyeszre, egészen addig, míg Zsolti rájött, hogy tulajdonképpen nem bírja a mogyorót, kirohant a hely elé, kihányt egy liter mogyorós vbk-t. Mivel pedig ezek után már nem volt teljesen partiképes, meg hát ugye a kidobók is rájöhettek a szagából, hogy ő rakta a tacsót a kapualjba, ami miatt a lakók minden nap basztatták a helyet, inkább hazasomfordált otthagyva nekem az egész helyet, amit a részeg 18-évesek magabiztosságával vettem birtokba.

De amikor sikerült megállnia a mogyoróveszettségét, nagyon jókat buliztunk ott Zsoltival. Jellemző volt a hely szellemiségére, hogy amikor elidult a komolyabb buli, kinéztük magunkak a legkeményebb bandát, nekikrohantunk és addig ütöttük, rúgtuk velük egymást, amíg össze nem ölelkeztünk és onnantól fogva együtt rúgtuk a többieket. 

Mutatom, mire gondoljatok. 0:55-től:

Ezt hívták a tisztességes (tehát a nem diszkós) népek annó bulizásnak, de nevezték furamód táncnak, meg nem olyan furamód a pogónak is. A lényeg, hogy nem egy reggelem volt olyan, hogy alig tudtam felülni az ágyban az oldalamon lévő kék-zöld foltok miatt. Mondjuk nem is szenvedtem elfojtott sressztől az biztos.

Volt még egy érdekes helye a Saigonnak. Egy különterem, ahol kipihenhette az ember a pogó okozta sérüléseket. Persze voltak, akik azt mondták, hogy a 10000bpm-en dobogó techno és a konstans villogó stroboszkóp mellett nehezebben regenerálódnak, de mi nem ültünk fel ezeknek a gyerekes kényeskedéseknek. Miután kilihegtük magunkat még egy picit szeletelni is beálltunk, ha az ottani dj-re rátört a lassúzhatnék és épp mondjuk a Das Boot című romantikus ballada ment.

Vagy egy ilyen szomorú gyászinduló:

Egy ilyen táncdalszekció alatt történt, hogy Zsolt megragadta a karom, üvöltött valamit felém, de mivel rájött, hogy a dolog teljesen reménytelen, szépen leszeletelte a maradék másfél percet (ez kb még ezer kézmodulatot jelentett) és kint a pultnál a "viszonylagos" csendben elrítta nekem, hogy a szám közben kétszer is pofáncsapta valaki, de mivel minden alkalommal iszonyúan koncentrált, hogy a tánctól, az alkoholtól és a stoboszkóbtól ne hányja tele a parkettet, végig be be volt csukva a szeme. Mikor aztán megkapta a csicskalángost és kinyitotta a szemét, forgott, mint egy homlokmaró, de mindenki normálisan táncolt körülötte. Jó, hát, mint ahogy erre a zenére táncolni lehet, na.

Szóval a végére mindig visszamentünk a rockrészre a békés, nyugodt pogóba. Egyébként az egyik utolsó szám, minden este ez volt:

Szóval elmondhatjuk, hogy a Braun "családdal" bármilyen stílusú szórakozóhelyen találkozhattál akkoriban. Ha ezt meghallottuk, az mindig azt a szomorú tényt jelezte, hogy aznap nem sikerült becsajoznunk, bár ilyenkor vígasztalt a tudat, hogy halljuk a számot, tehát nem egy kidobó fog éberre rugdalni minket, hogy húzzunk haza a picsába.

Mára én is ezzel a számmal búcsúzom.